Hajtás után kiderül, a tegnapi meccs összefoglalója, majd egy kis múltbarévedés következik.

Kezdjünk a tegnapi történésekkel. Elég pesszimistán vártam a Diósgyőr elleni meccset, mi megtorpantunk, ők lendületben voltak, nagyon tartottam tőle, hogy alászaladunk egy feldobott sallernek. A hangulatomon a folyamatos eső sem dobott, meg az sem, hogy a megszokott útitársak nagy része - különböző okok miatt - nem jött el a meccsre. Igazi meccshangulat nélkül álltunk be a pénztárak előtti rövid sorba, majd a jegyekkel a kezünkben indultunk a kapukhoz.

Apropó, ultratörvény, a meccs első tíz percében viszonylagos csend települt a lelátóra, a két tábor közösen tiltakozott a megosztó rendelet ellen. A viszonylagos szó azért kellett a mondatba, mert a 4. perc elején azért nem tudtuk visszafogni magunkat: a sérüléséből visszatérő Lisztes kiugratásával lódult meg Abdi és Rados mellett a hosszú alsóba lőtt, 1-0. Ekkor hajlamosak voltunk elhinni, hogy minden szép és jó, meglesz ez a meccs, kijövünk a gödörből és egy lendületbe jövő Fradi utazik jövő vasárnap Debrecenbe.

Az első félidőben aztán sokáig nem sok említésre méltó történt, kisebb helyzetek nálunk, főleg Oláh előtt, egy jó Luque szabadrúgás, illetve egy George lesgól ott. Aztán fél óra elteltével Gallardo pár perc alatt összeszedett két sárgát és mehetett idő előtt zuhanyozni (a második sárgához ugyan kellett Otten homorítása is, de a jogossága megkérdőjelezhetetlen). A reklamálóknak azért megjegyezném, hogy ezzel csak kompenzált a chilei, hiszen Abdouramannak már 10 perccel előbb le kellett volna vonulnia, miután utolsó emberként lerántotta Oláht egy sárgáért, majd nyújtott lábbal csúszott rá Juniorra.

Egy gólos és egy ember előnnyel vonulhattunk szünetre, bíztunk benne, hogy egy elszántabb csapat jön ki az öltözőből, jó lett volna gyorsabban eldönteni a meccset. Ennek aztán a szöges ellentéte valósult meg, a második félidő elején gyakorlatilag beszorított minket a 10 emberrel játszó Diósgyőr. Finoman fogalmazva dühítő volt látni, ahogy vagdaljuk előre céltalanul a labdát, nem tudunk kétszer egymás után emberhez passzolni.

Aztán Prukner tanár úr elkezdte keverni a kártyáit, Lisztes helyére jött a felépülő Tóth Bence és ezzel kicsit megélénkült a játékunk. Már ha azt megélénkülésnek lehet hívni, hogy hébe-hóba eljutottunk egy-egy kósza kontrával a miskolciak tizenhatosa elé. Itt aztán megállt a tudomány, vagy megpróbálkoztunk egy átlövéssel, vagy nagylelkűen visszaadtuk inkább a labdát az ellennek. Aztán ismét bizonyítást nyert a futball alaptétele: a kihagyott lehetőségek megbosszulják önmagukat. Luque cirka 35 méterről tekert a rosszul felállított sorfal felett a bal alsóba, 1-1.

Jöttek az újabb cserék, Maróti helyére Józsi, majd Andrezinho helyén debütált Somalia, de a játékot egyikőjük sem igazán tudta felpörgetni. Fásultnak tűnt az egész csapat, elképzelésünk nem igazán volt, ennek ellenére reménykedtünk benne, hogy bepasszírozunk valahogy egy gólt. Erre leginkább Tóthnak és Juniornak volt komoly lehetősége, mindkettőjük lövését hárította azonban Rados.

Az utolsó öt percnek már kettős emberelőnyben mentünk neki, a nemrég beállt Pál gyalulta le Juniort, azonnal piros. Benyomtuk a Diósgyőrt, lőttünk minden szögből, a végére 15-3 volt a lövések aránya, újabb gólt azonban nem tudtunk szerezni, így csalódást keltő döntetlennel vonultak a csapatok az öltözőbe. (Azt nem árt megjegyezni, hogy a reális cirka öt perc helyett kettőt mutatott fel a negyedik jv.)A kaposvári 1 pont után tehát megdupláztuk pontjaink számát, boldognak azonban nem mondhatnánk magunkat. Utoljára 2004-ben kezdtünk két döntetlennel.

Az az ősz sem úgy indult tehát, ahogy elképzeltük. Az első két forduló után aztán a harmadikban is egy pontot szereztünk a Békéscsaba ellen (tegyük a szívünkre a kezünket: aláírnánk-e most a debreceni egy pontot?), egészen a negyedik fordulóig kellett várnunk az első győzelemre, akkor az MTK ellen, most pedig a Pécs lesz az ellenfél két hét múlva. Ha belegondolunk, elég jó esély van tehát egy a nyolc évvel ezelőttihez hasonló forgatókönyvre. A legjobban persze annak örülnénk, ha jövő májusban átélhetnénk azt, amit a sokat emlegetett 2003-2004-es szezon végén. Ja, nem mondtam még? Akkor voltunk utoljára bajnokok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés