A középpályásokat már a futball pre-professzionális korszakában (vagyis az 1970-es évek, még pontosabban a letámadás megjelenése előtt) is kategorizálták, de mára teljesedett ki igazán a paletta. Jelenleg ott tart az ügy, hogy megkülönböztetünk

- central midfieldert, azaz klasszikus középső középpályást (pl.: Carrick)

- defensive midfieldert, azaz védekező középpályást (pl.: van Bommel)

- deep-lying playmakert, azaz mélységi irányítót (pl.: Pirlo)

- attacking midfieldert, azaz támadó középpályást (pl.: Özil)

- wingert, azaz szélső, vagy szélső támadó középpályást (pl.: Ribéry)

- box-to-box midfieldert, azaz... khm, itt most akkor kicsit bajba kerültünk,

éppen ezért a mai Sportszótár témája az egész pályát bejátszó, a tizenhatostól tizenhatosig futó, robotoló, építő, szervező és romboló középpályás.

Az elnevezés a tizenhatos angol nevének (penalty box) rövidüléséből ered, és a két tizenhatos között ingajáratban közlekedő gépek címkézésére szolgál. A box-to-box középpályások legfőbb jellemzője, hogy mind támadásban, mind védekezésben hatékonyan használhatók, és mindkét feladatkörből bőséggel veszik ki a részüket. Rendkívüli és elsődleges erényük a sokoldalúság, emellett kiemelkedő állóképességgel rendelkeznek, jól passzolnak, tudnak ütközni, és távoli lövéseik is veszélyesek.

A box-to-box játékosok ritka fajták, éppen ezért értékük is igen magas. Ennek kulcsa a sokoldalúságukban keresendő, hiszen ha az alapkészségek bármelyike is hiányzik az eszköztárukból, akkor komplettségük csorbul, vagyis máris csak mint szimpla védekező, vagy más sematikus besorolás alá esnek.  

Persze az egyes kategóriák közt bőven vannak átfedések, különös tekintettel arra, hogy a box-to-box besorolás fakadhat a játékos természetes beállítottságából, vagy az edzői utasításból – ezekre néznénk néhány példát az elmúlt időszak kiemelkedő meccseiből.

A box-to-box idei etalonját a viharosra sikerült Barca – Real klasszikusok dömpingjéből emelnénk ki, mégpedig Pepe személyében. Pepe mint első számú közellenség ismert a labdarúgás berkeiben, jobbára hentesmunkára képzett középső védő, de a portugál válogatottban gyakran kerül a középpályára, és ehhez az eszközhöz nyúlt José Mourinho is a katalánok elleni párharcok során. Játékából valószínűleg két momentumra emlékszik mindenki: egy kapufára küldött atomfejesre, és az Alves elleni talpalására, tehát a szerepkör mindkét aspektusában alkotott emlékezetes, nem számítva, hogy a középpályán válogatás nélkül leszerelt mindenkit, aki arra járt. Lássuk a hőtérképét a Barca ellen vívott hazai BL-meccsről, sok kommentárt nem igényel, vörös foltok a pálya teljes hosszában. Box-to-box.

Guarín esete már egészen más, ő inkább érdekességként került be, mert szerepköre szinte unikum az európai labdarúgásban, hiszen úgy játssza be az egész pályát, hogy tulajdonképpen szélső középpályás, aki aztán mindenhol van, csak a szélen nem. Ez persze így nem igaz, de mind védekezésben, mind támadásban a pálya közepe felé tolódik a Porto aszimmetrikus játékrendszere miatt. Egyébként inkább csak területvédekezésre használható, ütközni, becsúszni nem igazán tud.

A vébé egyik legemlékezetesebb összecsapása a német-angol nyolcaddöntő volt. Ha egy futballkultúrát kell megnevezni, amelyre leginkább jellemző a box-to-box középpályások jelenléte, akkor az az angol (második rögtön a német lenne), és közülük is kiemelkedik az abszolút értelemben is prototípusnak nevezhető Steven Gerrard. A túloldalon Bastian Schweinsteiger töltött be hasonló szerepkört, bár látható, hogy ő mélyebben játszott, ami egyébként nem csak a védekezés, hanem a labdakihozatalok szempontjából is fontos volt a német válogatott számára. Vele ellentétben Gerrard többször került a kapu közelébe, az angolok hosszú indításokra épülő játékánál nincs akkora szerepe a labdakihozataloknak, Gerrardnak több energiája maradt a támadásokra.

A világbajnokság döntőjében is láttunk érdekes szerepköröket. Sneijder például sokkal inkább trequartista, klasszikus tízes vagy irányító, kinek melyik tetszik, mint box-to-box középpályás, ezen a meccsen mégis ezt a feladatot kellett ellátnia az edzői utasítás szerint. Látható, hogy a spanyolok labdatartása miatt bőséggel jut neki védőfeladat is, ennek ellenére mégis a támadó harmad közepe vérvörös az ő esetében – mégis csak ez az ő igazi helye, a poszt definíciójából alig valami igaz rá, mégis ellátta ezt a feladatot is, persze nem az igazi értelmezésben.

Xabi Alonso viszont már sokkal közelebb állt ahhoz, bár általában az ő esetében is a védekező középpályás, vagy a deep-lying playmaker inkább irányadó, de a válogatottban sokkal szabadabban játszhat támadásban is, hiszen a hiperagresszív letámadás miatt egyébként sem kell mélyen védekeznie, illetve itt inkább a távoli átlövéseire, és nem a megszokott 40-50 méteres indításaira számít a szövetségi kapitány.

Zárásként felsorolás szintjén lássunk néhány játékost, akire illik a box-to-box kifejezés: Michael Essien, Park Dzsi-Szung, Fabregas, De Rossi, Lampard, Michael Ballack, Yaya Touré, Sahin, Scholes, vagy hogy régebbi játékosokat is említsünk: Andreas Möller, Lothar Matthaus, Jean Tigana, Albertini, Bobby Robson vagy éppen Jugovics.

A fenti felsorolás tükrében nehéz magyar játékossal előhozakodni, különösen, hogy nálunk az erőtől duzzadó eposzi jelző nemigen kerülhet elő, de jó közelítéssel elmondhatjuk, hogy a csúcson lévő Lipcsei Péter vagy Dárdai Paja ebbe a kategóriába tartozott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés